Nagymaros
SZŐLŐTERMESZTÉS
NAGYMAROSON
A nagymarosi bor és szőlő vetekedett a kiemelt borvidékek termésével. Különösen az édes Oportó, valamint a beérett Mézesfehér, amit Margit szőlőnek is neveznek. Nagymarosi elnevezése "hénigli" (Hänigler). Bár Nagymaroson is voltak gyengébb borok, de a Rigóhegy, Svábhegy, Kapuhegy, Nagyhenc, Sóhegy, Hatlópatak, Mosonpatak és Jánoshegy oldalában kiváló minőségű szőlők teremtek. Az egykori nagyarányú bortermelésről Nagymaros kiterjedt borospincéi is tanúskodnak, nem egyszer kora újkori, de talán akár késő középkori eredettel.
A szőlő valószínűleg Nagymaroson ősnövény volt, de az elnéptelenedés hosszú
ideje alatt kipusztulhatott.Oláh Miklós a 16. század első felében jegyezte fel - az ekkor még épségben lévő -
visegrádi fellegvár ablakából kinézve: ,,[A] Duna túlsó partján elterülő
vidéken látható a német telepesek által lakott Nagymaros mezőváros is, felette
messzire nyúló, nem túl magas hegy emelkedik, s szőlőkkel végig be van
ültetve."
Az 1700-s években betelepített lakosság újból
ültetett szőlőt. A fiatal vesszőket, a falut környékező domboldalakra
telepítették, majd a lakosság szaporodásával és az értékesítési lehetőség
fejlődésével mind több és több szőlőt telepítettek.
Olyannyira, hogy az erdők széléig minden területet beültettek. Ez a Kapuhegy és a Nagyhenc oldalán jól kivehető volt.
A következő szőlőfajtákat ültették: héniglit (mézesfehér) és oportót, mint borszőlőt. Az ökörszemű igen keresett csemege volt Prága és Bécs piacain. Természetesen, ha a nyár hűvös volt és az ökörszemű nem érett be, borszőlő lett. Festőbornak termelték az Othellót. Igen keresett vörösbor volt az oportó-ökörszemű-othelló keverék.
Az ökörszemű szőlőt külön is szüretelték. Ugyanis a bécsi borkereskedők előszeretettel vásárolták, mert az általuk Jánoshalmán vásárolt, magasabb fokú homoki borhoz keverték, a bor savtartalmának biztosítása végett. Bécs környékén, Grinczing és Hitzingben a borszőlő elég savanyú volt, amit a lakosság megszokott. Ezért e két előbb említett bor keverékéből (Jánoshalmi és nagymarosi ökörszemű) ki tudták elégíteni az igényeket.
Közben kiépültek a présházak, ahol 100 hl. bor tárolására is volt már lehetőség. A présházakban mind nagyobb és nagyobb préseket építettek. Volt olyan prés is, amelyikbe 1-2 fuvar, de volt több olyan, amelyikbe 3 fuvar szőlőt is tölthettek (1 fuvar =32 kosár).
Meg kell említeni, hogy 1848-ig Nagymaroson is szedtek bor-és szőlődézsmát. Dézsmaszedő házak voltak: a Vasút utcai erdészház, valamint a Király utcában a Tass és a volt Huttora ház (Mindkét ház alatt igen nagy pince épült). Ezen kívül a Dézsma utcában levő présházak is ezt a célt szolgálták.
A nagymarosi szőlőtermesztés a XIX. században élte fénykorát a filoxéravészig. A virágzó szőlőkultúra pusztulása végtelen nyomort idézett elő, mivel Nagymaroson a lakosság zöme szőlősgazda volt, minden bevételüktől elestek.
1897-től kezdődően a kormány Franciaországból szőlészeti szakembereket hozatott, akik megtanították a lakosságot vadalanyú szőlővesszőknek, nemes fajtájú vesszővel való beoltására. Nagymaroson is működött és tanított egy csoport. Niegreisz István, Váci utcai lakos (a volt bölcsőde épülete) alsómezei ingatlanán volt a bemutatás. Baranyából is jöttek ide szőlőoltást tanulni.
Bár az épület már 1860-ban elkészült, a nagymarosi pezsgőgyár csak 1893-ben nyitott meg 12 alkalmazottal, és a 8 legnagyobb magyar gyártó közé tartozott. A pezsgőgyár tulajdonosa, Dr. Ludwig Willibald a nagymarosi szőlőre alapozta a gyárat. A mostani Nagymaros vasútállomásnál a hegyoldalba voltak az ültetvények, pavilonok, pincék. A vasútállomáson megálló gőzmozdonyokba vizet kellett tölteni. Ez időszak alatt csinos fiatal lányok behűtött pezsgőt szolgáltak fel az eltikkadt utasoknak.
Ezután, bár lassan, ismét fellendült a szőlőtermesztés. Az öröm nem tartott sokáig, 1880-ban új betegség ütötte fel a fejét: a peronoszpóra. A védekezés ismét Franciaországból indult el. A "bordói lé"-vel való védekezés kitűnően bevált. Többletmunkát adott ugyan, de még mindig kifizetődő volt a szőlő termesztése.
Jött azonban az első világháború, nem lehetett rézgálicot kapni, megkezdődött immár másodízben a szőlők pusztulása. Ekkor jöttek ügyeskedő kereskedők és permetezést mellőzhető, direkttermő szőlővesszőket hoztak. Ekkor került Nagymarosra a Noah, Delaware, Izabella,stb. Ezekre később termesztési és forgalmazási tilalmat róttak. Mint kiderült, borának hosszan tartó fogyasztása az egészségre ártalmas.
Később egy vadnemes fajta került forgalomba és termesztésre, a Zalagyöngye, mely bőtermő és kevesebb permetezést igényel.
Leszámítva a nehéz időket, büszkén említhetjük, hogy Nagymaros lakossága két évszázadon át a szőlő- és gyümölcstermesztés valamint kereskedelem terén országos viszonylatban az élen járt.
A szüretre szeptember végén, október elején került sor. Az ökörszeműt általában október végén szüretelték, de jó idő esetén tovább hagyták a tőkén. A szüret mindig az időjárás függvénye volt, ez történhetett egy héttel előbb, akár két héttel később is.
A termelt szőlőfajták zömében a mézesfehér, az oportó és ökörszemű, kisebb mértékben a saszla voltak.
A szüreti munkálatok ünnepi jellegűek voltak. A rendszeres napszámosokon kívül a fiatal és idősebb családtagok is részt vettek a munkában. Régebben a fiatalság a szüretet követő vasárnap ünnepi felvonulást és mulatságot rendezett. Ilyenkor a menet élén egy mókamester ugrált. Feketére festett ponyvás cigányszekér követte, rajta nagyon sok gyerekkel. A falu összes lova és szekere közreműködött a felvonulásban. A lányok magyaros ruhában, piros pruszlikban, nemzetiszínű szalagos pártában; a legények bő fehér gatyában, árvalányhajas pörgekalapban. A legények előtt a lovakon egy-egy lány is ült. A többi szüreti lány a feldíszített szekereken foglalt helyet. A mai kultúrház udvarán lugasokra aggatva szőlőfürtök lógtak, amit a legények lopkodtak. Ha a lányok elkapták őket, "büntetést" fizettek. A felvonulást reggelig tartó bál követte.