Visegrád bár ma nem mondanánk meg, ősi szőlőtermesztő vidék. Az első adatok a római korból származnak, a Gizella major-i római erőd feltárásánál számos szőlőművelési eszközt, tőke maradványt és szőlőmagot találtak, melyek a római borkultúrához köthető. Az archeobotanikai vizsgálatok alapján a római mg.-i szakirodalomból ismert apiana szőlőhöz tartozott, mely a mai sárgamuskotály rokonának feleltethető meg. Később a szőlő- és borkultúra felvirágzása Visegrád fénykorához az Anjou- Zsigmond- és Mátyás-korhoz köthető. A palotakert Zsigmond-kori kutjában szőlőmagokat, vesszöket, tőkedarabokat találtak. Az 1335-ös visegrádi kongresszus egyik gazdasági eredménye, a magyar távolsági kereskedelem támogatása, ennek a magyar borexportra is kedvező hatása volt. Csakhogy az akkori borfogyasztási méretekre legyen rálátásunk, a visegrádi királytalálkozón résztvevő lengyel Nagy Kázmér király ebédjére 1500 kenyeret és 180 hordó bort mértek ki. Ez az akkori űrmértékek alapján 10.000 litert tett ki, tudva, hogy a találkozó meddig tartott, csak ő és kísérete napi 170 liter bort fogyasztott. A török időkben a környék elhagyatottá vált, a 18.században betelepülő sváb telepesek élesztették újra a szőlőtermesztést. A 19.század közepére szinte minden ismert visegrádi történelmi színtéren gyönyörűen művelt szőlők álltak, a Sibrik dombon, a Várkertben, a Fekete-hegyen és a település körüli dombokon is. A termesztett fajták változatosak voltak, de ebben az időben a sauvignon blanc, ezerjó, semillon blanc, muscat ottonel és az olaszrizling voltak a fő fajták. A terület a Buda és vidéke borrégióhoz tartozott, a Dunakanyar egyéb településeivel egyetemben. A településhez tartozó mg.-i területek nagysága 210 ha volt, melyből 147 művelt szőlő volt. A virágzó szőlő kultúrának a filoxéra vész vetett véget majd, a 20.századi sikertelen és kis ütemű újratelepítések következményeként a szőlőtermelést fokozatosan felhagyták.